? Mit adnál hát ezért cserébe?
? Ugyan, Boszorkány, mindketten tudjuk, hogy csak egy ára lehet annak, amit kínálsz ? a lány halkan, lesütött szemmel beszélt, hangja nem árult el érzelmeket.
? Akkor hát megegyeztünk? ? kérdezte a Boszorkány gúnyosan.
? Mintha lenne választásom? ? motyogta a lány magában.
? Jól látod, lányom, ez a dolog lényege. Elfogadhatod az ajánlatomat, vagy maradhat minden a régiben.
? De ha marad is minden a régiben, még mindig reménykedhetek a csodában ? emelte fel tekintetét a lány, s szemében mintha fény csillant volna.
? Lányom, ennél több sütnivalót vártam tőled ? csóválta meg fejét hitetlenül a Boszorkány. ? Én vagyok a csoda.
Mágia. Varázslat, ami behálóz, megváltoztatja az életed, és magával ragad. Nincs választásod, csak előre mehetsz, s az égő hidak tüze rajzolja eléd vörös árnyékodat. De nem is nézel hátra, hiszen azt hagytad csak magad mögött, ami fájt, ami rossz volt, amit sosem akarsz viszontlátni. S előtted mindaz, amit sose hittél, hogy megkaphatsz.
Milyen furcsa. A lány egyszer csak találkozott valakivel, aki addig is ott volt, akit addig is ismert, de aki sose volt több egy arcnál, egy névnél. S most az arc és név mögött meglátott egy embert, aki érez és gondolkodik, egy embert, aki kíváncsi lehet arra, hogy az ő arca és neve mögött ki rejtőzik. Először csak azt sajnálta, hogy korábban nem vette ezt észre, aztán lassan arra is rávette magát, hogy ne zárkózzon el előle. Nem mintha olyan sok aggódnivalója lett volna, hiszen ritkán találkoztak, és olyankor is ismerősök között, akikhez mindig oda lehetett csapódni, ha túl személyesnek érezte volna a beszélgetést. Mégis, a lány nem szívesen bújt ki a falak mögül, amelyek annyi hosszú év alatt védelmezték őt.
Csak egy ára lehet a varázslatnak. Nem fizethetsz akármivel azért, hogy álmaidat valóra válthatod.
Hosszú út volt. Lassan, óvatosan haladtak egymás felé, meg-megállva, újra és újra megtorpanva, újra és újra elindulva. Nagy volt a távolság, és nem is mindig látszott, merre vezet az út. Eltévedtek, majd újra rátaláltak az ösvényre, csak hogy az ismét eltűnjön a lábuk alól, és sűrű, átláthatatlan erdőben találják magukat? De botorkáltak tovább, s ha néha meg is álltak, és csak hetek-hónapok múltán indultak el újra, hajtotta őket előre a kíváncsiság ? és talán valami más is. Kezdték egyre jobban megismerni a másikat, s néha magukat is, de messze voltak még attól, hogy bármelyikük azt mondja a másikról, ismeri.
De ezt kérted-e, ezt akartad? És tudtad-e, mit kérsz, mikor azt mondtad, "akarom"?
A lány meglepve tapasztalta ahogy egyre tovább távolodott a biztonságot nyújtó kuckótól, hogy a világ (s főleg benne az emberek) mégsem olyan veszélyes és félelmetes, mint ahogyan azt ő addig hitte. Örült a fiúnak, aki ezt megmutatta neki, s egyre inkább vágyott rá, hogy még jobban megismerje ? és hogy még jobban megmutathassa magát neki. Úgy érezte magát, mint valami tündérkirálynő, aki évszázadokig élt a sötét erdő mélyén, pókhálókkal borítva, míg el nem jött valaki, aki óvatosan leemelte róla a pókhálókat, kézen fogta, és lassan kivezette a fényre, ott pedig megmutatta neki a tükörképét, és elmondta neki, hogy gyönyörű. Persze nem hitte magáról, hogy gyönyörű, csodálatos, vagy bármi hasonló lehetne, de mégis úgy érezte magát, mint mikor a lepke kikel a bábjából. Lehet, hogy egyszerű kis barna pillangó, de akkor is tud repülni!
Mágia. Varázslatra ébredsz, s a világ már soha többé nem lesz ugyanaz. S ahogy az életöröm eltölti ereidet, nem állsz meg megkérdezni: melyik élet volt az álom? Melyik volt a varázslat?
Amikor hosszú egyeztetések, félreértések és értetlenkedések után végre először találkoztak kettesben, a lány szíve majd kiugrott a helyéről. Meg volt döbbenve magától. Itt ül, szemben egy idegen emberrel, aki, és itt jön a lényeg, meg akarja őt ismerni! Ő pedig, ahelyett, hogy menekülne, elfutna, bezárkózna, cseveg vele, válaszol a kérdéseire, visszakérdez, és közben jól érzi magát. Az egész olyan hihetetlen volt. Ahogy az is, ahogy egy szempillantás alatt elszállt az együtt töltött idő, és neki mennie kellett, pedig még alig kezdtek belemelegedni a beszélgetésbe, éppen hogy csak a lényegtelen apróságokon voltak túl ? de hogy lehet hosszú órákig izgatottan, boldogan eszmét cserélni lényegtelen apróságokról? A világ legfontosabb apróságai lehettek? Aztán elbúcsúztak, s hazafelé végig azon járt a lány feje, hogy milyen idétlenül is sikerült elválniuk, és hogy mennyire nem bírt semmi értelmeset kinyögni, pedig annyi mindent akart volna mondani. Annyira zavarban volt, hogy észre sem vette, mennyire zavarban van a fiú.
Minden megváltozik. Reggelente arra ébredsz, talán ma beszélni fogsz vele. Várod a levelét, és amikor megkapod, napokig ízlelgeted magadban a gyönyörűséget, hogy válaszolhatsz. Megtervezed minden mondatodat, aztán hajnalban leülsz, három órát töltesz a válasszal, és közben persze elfelejtesz mindent, amit előre kigondoltál. De nem számít, mert úgy érzed, így jobb is, és úgyis érteni fogja. Aztán?
Nem mentek persze tökéletesen a dolgok, de a lány ezt nem is várta. Volt pár újabb félreértés, mindenféle gubancok, de ezeket sikerült megoldani, és egyre az volt az érzése, hogy mindig sikerül közelebb kerülniük és jobban megismerniük egymást. De volt valami hideg köd, ami néha felemelkedett lelkében, és elborította jeges, nyálkás, arctalan félelemmel. Próbált ugyan rájönni, honnan származik az érzés, de nem sikerült. Aztán egyszer csak, ahogy jött, el is tűnt, többet nem jelentkezett, és a lány újra felhőtlenül boldog volt újonnan talált szabadságával.
Elmondhatatlan ajándék a bizalom, a tudat, hogy valakinek a kezébe leteheted magad, s úgy fog vigyázni rád, mintha maga lenne. Elmondhatatlan ajándék a közelség, a tudat, hogy nem vagy egyedül, hogy fontos vagy másoknak, hogy törődnek veled. De egyiket sem kaphatod meg, ha nem bújsz ki a fal mögül, ahol eddig biztonságban rejtőztél.
Amikor kiderült, hogy viszonylag hosszabb időre lehetetlen lesz, hogy találkozzanak, a lány mindent megtett, hogy előtte még összefussanak. Annyi mondani- és kérdeznivalója volt! Sikerült is még az utolsó pillanatra megszervezni egy találkozót, ő pedig majd kiugrott a bőréből örömében. Megtervezte, mit fog felvenni, előző estére osztotta be a hajmosást, már-már leült volna kijegyzetelni, hogy mik azok a témák, amiket semmiképpen sem akar kihagyni? Aztán egyszercsak beléhasított, hogy ? így vagy úgy, de ? ez a találkozás alighanem fordulópont lesz a kapcsolatukban. Hónapok és kilométerek fogják őket elválasztani, és az, ami most nem hangzik el, lehet, hogy sose kap másik lehetőséget. Formátlan vágyak keringtek fejében, álmok és remények, s ahogy lassan kezdett derengeni neki, milyen lehetőséget is kapott, jeges bilincsbe szorította szívét a félelem: mi lesz, ha elszúrja? Egyszer s mindenkorra? Még ha egy újabb lehetőséget kapna az élettől, akkor se merne többé élni vele. Maradna mindörökre a fal, és a csúf boszorkány a pókhálók mögött. Sose merné többé megmutatni igazi valóját.
Hagyd hátra a félelmeidet! Különben sosem lehetsz szabad. Meglehet, még így is előbb találod magad szembe velük, mintsem sejtetted volna?
Azt tette, amit a legbölcsebbnek tartott. Elmondta a fiúnak, hogy ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz, és egyre bizalmasabbá vált viszonyuk, úgy ő egyre inkább ismeretlen, és eddigi élményei alapján veszélyes terepre tévedt, s bár semmi oka sincs rá, hogy kételkedjen a fiú megbízhatóságában, de eddigi tapasztalatai miatt mégis nehezére esik időnként a reflexeit figyelmen kívül hagynia. Azt akarta, hogy a fiú tudja, ő bízik benne, és ha néha esetleg úgy tűnik, hogy nem teljesen, az csak a rossz beidegződéseknek tulajdonítható. Azt akarta, hogy a fiú értse meg őt, hogy miért viselkedik néha kiszámíthatatlanul, hogy miért mond néha A-t, amikor B-t akar. Azt akarta, hogy a fiú olyannak fogadja el, amilyen. Régtől sebzettnek, gyengének, sérülékenynek, aki ennek ellenére tud és akar bízni benne. Azt akarta, hogy a fiú tudja, milyen árat fizet ezért, hogy milyen nehéz ? hogy tudja, mennyit ér neki.
Megadod hát az árát. Legnagyobb félelmedet kockázatod, hogy legnagyobb álmod valóra válhasson. Felvállalod gyengeséged. S mi a biztosíték? Semmi. Ha lenne biztosíték, nem érne semmit az áldozatod. És mégis? Ha most elbuksz, elvesztesz-e mindent, vagy marad valami, ami miatt azt mondhatod, megérte?
A fiú röviden válaszolt. Sajnálta, hogy közbejött valami, és ezért nem tudnak másnap találkozni, és hozzátette, hogy alighanem a bővebb válaszával is váratni fog magára egy ideig, a körülményekből adódóan; addig meg érezze jól magát. A lány pedig frissen mosott hajába zokogva átkozta magát, és csak akkor értette meg, hogy mit is jelentett ez neki.
Itt van hát az álmod, egy gyönyörű pillangó ? élve gombostűre tűzve, hogy mindenki olyannak láthassa, amilyen. Még remegnek szárnyai, s ha volna hangja, zokogna is. Nincs ennél nagyobb ár, nincs nagyobb büntetés: minden éjjel megsiratod az álmot, amit nem engedhetsz meghalni, s helyette néma könnyek közt feláldozod a jövő álmait.
|
